Egyedül maradtam, most mi lesz velem?

Az elengedés mindig fájdalmas dolog. Legyen az egy meglévő kapcsolat vagy egy plátói szerelem lezárása. Ha attól a bizonyos személytől csak rosszat kaptunk, miközben mi kitettük érte a szívünket-lelkünket, akkor nehéz továbblépnünk, főleg, ha szerelmesek vagyunk. De muszáj. Muszáj felállnunk és újrakezdenünk. Ez viszont szinte soha nem könnyű.

Az egyedüllét első fázisában rengeteg a sírás. A mérhetetlen papírzsepi-elhasználás közben talán néha felröhögünk, hogy mennyire nevetségesen is viselkedünk. Aztán persze újra ránk tör a sírás. Ez azonban normális, és az elfojtás helyett igenis fontos szakasza ez a továbblépésnek. Hagyjuk, hogy minden kijöjjön, és semmit ne fojtsunk magunkba. Ilyenkor szeretjük a régi képeket nézegetni, szeretjük a szeretett személy illatát érezni a párnánkon, hogy aztán megint elérzékenyüljünk. A tömérdek édesség evése szintén tipikus reakció, ahogy az is, ha a következő nap már semmi étvágyunk nincs. Nem figyelünk a sminkünkre, azt a ruhát vesszük fel, ami először a kezünk ügyébe kerül, és a hátunk közepére sem kívánjuk az embereket. Csak egyedül akarunk lenni, hogy a kedvenc romantikus filmünket nézzük bőgve egy hatalmas adag fagyi kíséretében. Az idő azonban mindenen segít, akármilyen elcsépelten is hangzik. Fokozatosan nyitni fogunk a szeretteink, barátaink felé, és amikor először kimozdulunk a lakásból, hogy szórakozzunk, tudni fogjuk, hogy erősek vagyunk, és ezt is túl fogjuk élni, minden rendben lesz! Így, ha készen állunk rá, elő a legdögösebb ruhánkkal, a hajsütővel és a sminkkel, amivel már tudat alatt esélyt adunk saját magunknak arra, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. A „gyászidőszakot” azonban meg kell élni, ugyanis ha bennünk maradnak a sebek és az érzések, az később kihatással lehet az életünkre, esetleg következő kapcsolatunkra. Tehát ne féljünk egyedül lenni! Ne féljünk sírni! Ne féljünk érezni!

Forrás: ridikul.hu